7. Fejezet (18+)

Meglepetés! Meglepően gyors voltam magamhoz képest, nem?

Remélem a gyorsaság nem megy a minőség rovására és élvezni fogjátok ezt a fejezetet is!

Jó olvasást!

~Jinie~

Doyoung Pov.:

                Idegesítő rezgések sorozata zavarja meg az álmom, amit egész jól tudok ignorálni, még meg nem hallom Jae rekedtes hangját.
- Nem veszed fel? – kérdi, mire én csak nyöszörögve fúrom az arcom a mellkasába, de az átkozott telefon csak nem akar elhallgatni.
- Úgy néz ki muszáj lesz – motyogom lefejtve magamat a mellettem fekvőről. – Igen? – szólok bele a készülékbe meg sem nézve ki a hívó.
- Doyoung, na végre! – hallom meg Hyejin kissé aggodalmas hangját. – Hol a fenében vagy?
- Otthon, hol lennék? – kérdezek vissza értetlenül.
- Biztos?
- Miért ne lenne az?
- Csak mert hallottam, hogy Jaehyunnal hagytad el a partit és reggel nem hívtál fel, pedig megbeszéltük – mondja. – Mint ahogy azt is, hogy vagy nekem vagy Taeilnek szólsz, ha el akarsz menni – morogja.
- Tudom anya – forgatom meg a szemem. – De nem találtalak titeket, aztán az eső is esni kezdett és Jae felajánlotta, hogy haza hoz. De igazad van, bocsi, hogy nem adtam élet jelet csak…. el voltam foglalva – motyogom a mondat végét, teljesen belepirulva az emlékekbe, amin az sem segít, hogy egy bizonyára meztelen Jaehyun ül velem szemben az ágyon. Most úgy letörölném a képéről azt a vigyort!
Hátat fordítva a fiúnak próbálok a hívásra koncentrálni, ami egész odáig remekül megy míg Jaehyun a helyén marad.
- Mit értesz az alatt, hogy el voltál foglalva? – Kérdezi Hyejin gyanakvóan.
- Khm, hát… - kezdek el dadogni. Most mit mondjak neki? Csak nem mesélhetem, el, ami az elmúlt napokban történt… Addig nem még Jae itt ül mögöttem és a hátamat cirógatja… - Hogy is mondtad mindig? Igen, javítom a szociális helyzetem! – vágom ki magam és nagyon remélem nem kérdez többet.
- Az, jó – mondja kicsit nyugodtabban. – De csak okosan, ugye?
- Csak is úgy! – Vagy valami olyasmi, teszem hozzá magamban és nagyon sokat segítene a tiszta gondolkodásban, ha Jae ajkai nem akarnák feltérképezni a vállaim és a tarkóm minden négyzet milliméterért. – Tényleg, mi van Taeillel? – terelem el gyorsan a témát.
- Ohm, hát ő…
- Ő? – vonom fel a szemöldököm, próbálva eltávolodni Jaehyun-tól. Kevés sikerrel.
- Még mindig Taeyongnál van, ha minden igaz – feleli Hyejin és hallom a hangján, hogy vigyorog. Lehet, hogy ő nagyon örül, de nekem kell pár másodperc, mire felfogom a hallottakat. Már épp kérdeznék vissza a dologgal kapcsolatban, mikor valaki más hangja is felcsendül a vonal másik végéről.
- Babe? – ráncolom össze a szemöldököm, elismételve a hallottakat. – Ez Johnny hangja volt?
- Öhm… Nekem most mennem kell – motyogja a lány és a következő pillanatban már csak a sípolást hallom. Döbbenten emelem el a telefont a fülemtől, úgy meredve rá, mintha választ adhatna a kérdéseimre.
- Rossz hírek? – Kérdezi Jae még mindig a nyakamat puszilgatva.
- Nem, csak… Meglepőek – felelem az ágy végébe dobva a mobilom. – Az megeshet esetleg, hogy Johnny és Hyejin között van valami? – kérdezem a srác felé fordulva.
- Nem is tudom – mondja elgondolkozva. – Mindig is szikrázott köztük a levegő – mondja végül -, de mindig azt hittem ennek a köztük lévő „utálat” az oka – kuncogja.
- Nem különben – felelem, hátamat az idő közben falnak dőlő Jaehyun oldalának döntve. – De „babe”-nek nevezte, és biztos vagyok benne, hogy Johnny hangját hallottam – mélázom tovább. – Ha van köztük valami, akkor az nem ezen a hétvégén kezdődött, ennyi idő nem elég a „babe” fázisig.
- Babe fázis? – visszhangozza Jae és mikor bólintok fel nevet. – Doyoung, drága, a becenevekhez nem kell sok idő. Ha gondolod mostantól én is nevezhetlek babe-nek.
- Ne, inkább ne, mindig ez a beszélgetés jutna eszembe – fintorodom el, majd alig egy pillanattal később kiszakad mindkettőnkből a nevetés.
- Viszont – ölel magához Jaehyun, amint lenyugodtunk. – Azt tudom, hogy Taeyong és Taeil között mi van – vigyorodik el, mire én felé kapom a pillantásom.
- Igazán?
- Igazán. Míg aludtál Tyong küldött egy SMS-t, hogy mennyire örül neki, hogy Taeil mégis elment a bulira és hogy azóta nála van. Illetve, hogy ma randizni mennek.
- Wow, erre most nem tudom mit mondjak. Mindig is azt hittem, hogy Taeyong csak kalandokat keres és Taeil nem ilyen.
- Ami azt illetti engem is meglepett az egész, de ahogy látom Tae tényleg komolyan gondolja a dolgokat. Ezt az is bizonyítja, hogy már vagy két hónapja kerülgetik egymást Taeillel és egyszer sem fordult meg a fejében, hogy feladja.
- Két hónapja? – lepődök meg. – Taeil nem is mondta, vagyis, említette párszor Taeyongot, de sohasem, úgy, hogy randizna vele.
- Úgy tűnik vannak még meglepetések.
- Vannak – sóhajtom visszadőlve Jae oldalának. – Azt hiszem rá férne hármunkra egy beszélgetés – mondom, Jae pedig egyetértően hümmög.
A beszélgetés végeztével csend telepedik a szobára, de nem az a kínos fajta. Kellemes némaságban ülünk egymás mellett, néha-néha megosztva egy csókot.
- Ez nagyon jó érzés – töri meg végül a csendet a mellettem ülő.
- Micsoda? – kérdem, kezeimmel az bal kezének ujjaival játszva, míg jobb keze a combomat cirógatja.
- Ez az egész, te, én, így együtt – nyom egy puszit a halántékomra, mire az én szívem hevesebben kezd verni.
- Mikor ilyeneket mondasz, kezdem elhinni, hogy ha véget ér a hétvége és találkozunk az egyetemen, nem sétálsz el úgy mellettem, mintha nem ismernénk egymást – motyogom halkan.
- Azt hittem ezt már megbeszéltük – sóhajt fel, majd arcomat maga felé fordítva pillant a szemeimbe. – Kim Doyoung, ezzennel megígérem neked, hogy azzal, hogy holnap este kilépek az ajtón nem fog véget érni az, ami köztünk van – mosolyog rám, hüvelykujját végig simítva a nyakamon lévő folton, amit ő kreált.
- Biztos vagy benne? – kérdezek vissza és tudom, hogy a folyamatos kételkedésemmel felbosszanthatom, de egyelőre nem merek hinni benne, bennünk. Már, ha van olyan, hogy bennünk.
- Biztos, ha kell ezerszer és még annál is többször bebizonyítom!
- Akár… Akár most is? – kérdem elpirulva, mire az ő mosolya kiszélesedik, majd a következő pillanatban az ajkaimra tapadva dönt hanyatt az ágyamon.
Tudom, hogy hülyeséget csinálok. Tudom, hogy a testemmel nem tarthatom magam mellet, tudom, hogy nem szabadna hinnem neki, de a szívem, a szavai nem engedik, hogy nemet mondjak. Ha valóban velem akar lenni én nem fogom megállítani.
- Jae-hyun – nyöszörgök, ahogy ajkai elengedve az enyémet tévednek a nyakamra míg kezei alhasamat és a combjaimat simogatják. Úgy érint meg, mintha már ismerné minden porcikámat, de mégsem tudna betelni velem. Úgy, hogy érzem minden egyes érintése egy kimondatlan ígéret arra, hogy velem marad.
                A nyakamat érő apró csókok lassan váltanak át kisebb harapásokká, míg kezei egyre nagyobb területen simogatnak. Néha vészesen közel kerülve az ölemhez, de meg nem érintve már félmerev tagomat.
- Meddig szeretnél elmenni? – suttog a fülembe Jae, mire pislognom kell párat.
- Tessék? Mi az, hogy meddig? – nézek rá kicsit értetlenül.
- Édes – kuncogja, nyomva egy puszit az orromra. – Arra gondoltam, hogy szeretnéd-e megismételni a reggelit, vagy engeded, hogy csak én kényeztesselek téged – vázolja fel a lehetőségeimet Jae. – Én kész vagyok bármelyiket megtenni érted – mondja, gyors csókot nyomva az ajkaimra.
- Én… Én… - dadogok teljesen elvörösödve és bár nagyon jól esik, hogy képes lenne bármire, hogy bebizonyítsa komolyan gondolja a szavait én mégis… - A… A reggelit – motyogom, mire ő csak rám mosolyogva bólint és onnan folytatja előbbi tevékenységét, ahol abba hagyta. Mikor úgy vélte nem maradt a nyakamon olyan felület, ami csókhiányban szenvedne elkezdett lefelé haladni a felső testemen. Végig csókolva, harapdálva a kulcscsontomat míg én nem voltam képes másra, csak a hajába túrva nyöszörögni.
- Imádom a hangod – suttogta a csípőcsontom érzékeny bőrére, amitől kirázott a hideg.
- Jae, kérlek – nyögtem és bár fogamam sem volt, mire kérem, ő úgy tűnik értette és a következő pillanatban rendesen adott okot arra, hogy hallasam a hangom. Egyre hangosabb nyögések hagyták el a torkom, ahogy először végig csókolt teljes hosszomon, majd lassan az ajkai közé vett, mire szó szerint felsikoltottam. – Jae, Jae, Jae – ismételgettem, mint valami mantrát, kezeimmel hol haját, hol pedig a lepedőt tépve, ahogy ő egyre nagyobb beleéléssel kényeztetett.
Minden mozdulata ismerős volt, mégis annyira új, hogy bele remegtem minden érintésbe. Minden apró csókba, minden elsuttogott szóba. Mindem mozdulat egy ismerősen ismeretlen érzést váltott ki belőlem elérve, hogy egyre többet és többet akarjak belőle. Csakis belőle.
Mikor végül belém vezette első ujját még annyi kellemetlenséget sem éreztem, mint elsőre. Figyelt rám és bár nem feltétlenül volt rá szükség, mégis jól estek nyugtató szavai és érintse.
- Gyönyörű vagy – suttogta ajkaimra, mikor már három ujjával tágított és a tekintet, amivel rám nézet elérte, hogy el is higgyem a szavait.
-Jaehyun – pillantottam a szemeibe, majd pillanatnyi habozás után nyaka köré kulcsolva a karjaimat húztam magamhoz egy csókra, lábaimat szélesebb terpeszbe igazítva, teljesen megadva magam neki. Ő pedig értette a célzást és óvatosan kihúzogatva az ujjait igazította bejáratomhoz merev tagját.
- Készen állsz? – kérdezte csókot nyomva a homlokomra, mire én bólintotta,
- Tégy a magadévá – suttogtam a szemeibe pillantva, mire ő egy újabb csókba vonva ajkaimat teljesítette a kérésemet.
Lassan mozogva olvadt össze a testünk, meg nem szakítva a csókot hajszolva a gyönyört, amit csak a másik adhat meg. A beteljesedést, mely a másik nélkül nem ér semmit. Hogy mikor elérjük az út végét, együtt lépjünk át a célvonalon, egymás szájába nyögve gyönyörünket. S most, életemben talán először, úgy éreztem, minden tökéletes és semmit sem tennék másképp. Életemben először hagytam, hogy a szívem döntsön a józan eszem helyett és nagyon remélem, hogy nem bánom meg.