5. Fejezet

Sziasztok! Ezer éve már, hogy frissítettem, de ha minden jól megy lassan úton érem magam, ezt bizonyítandó itt is hagyok nektek egy kis frisset, remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!^^

~Jinie~
*Ajánlott dal - In the name of Love*

Doyoung pov.:

Lassan nyöszörögve térek magamhoz, de amint eszembe jutnak az előző este eseményei azonnal kipattannak a szemeim. Ijedten ülök fel az ágyban, de azonnal meg is bánom a hevességem. Felszisszenve hunyom be a szemeim, de amint megjelenek előttem az előző éjszaka eseményei újra kinyitom őket.
- Mi az Istent csináltál Doyoung? – kérdezem magamtól fennhangon, de ahogy eszembe jut, hogy nem biztos, hogy egyedül vagyok azonnal megfagyok. Rémülten pillantok körbe a szobában, de rá kell jönnöm, hogy teljesen egyedül vagyok, ami némiképp megkönnyebbülést jelent, ugyanakkor el is szomorít.
    Végül erőt véve magamon mászok ki az ágyból, majd a szekrényemhez lépve keresek egy tiszt alsót és valami túlméretezett pólót, hogy azért ne meztelenül mászkáljak a lakásba. Magamra kapva a kiválasztott ruhákat indulok a konyha felé, ahonnan finom illatok szállingóznak, ami nem kicsit lep meg, de a döbbenetem össze sem mérhető azzal, ami akkor tölt el, mikor meglátom, ki áll a tűzhely mellett.
- Oh, jó reggelt! – villant felém egy mosolyt az önjelölt szakács, amint meglát.
- Te – kezdem -, te még mindig itt vagy – adok hangot a meglepettségemnek – és palacsintát sütsz – motyogom, mire ő felkuncog.
- Gondoltam éhes leszel a tegnapi után – kacsint rám, minek hatására a fülem hegyéig elvörösödöm. -Remélem nem baj, hogy kiszolgáltam magam – kérdi az éppen készülő reggeli felé mutatva, mire csak megrázom a fejem és leülök az asztalhoz. Próbálok kényelmesen elhelyezkedni, ami kicsit nehézkesen megy a hátsó felemben lévő kellemetlen érzéstől, ami miatt legszívesebben felszisszennék, de még idejében sikerül magamban tartani minden nemű hangot. Csendben figyelem ahogy Jaehyun befejezi a reggelit mindvégig azon gondolkozva, hogy vajon mi üthetett belém, hogy hagytam magam neki, illetve mi üthetett belé, hogy egyáltalán akarta ezt az egészet.
- Jó étvágyat! – rángat ki Jae hangja a gondolataim közül. Észre se vettem mikor tette elém a tányérom, amin néhány finoman illatozó palacsinta mellett néhány gyümölcs és némi juhar szirup is helyet kapott. Meglepetten pislogok a tányéromra, majd kérő tekintettel pillantok a már velem szemben ülő srác felé.
- Mielőtt még megkérdeznéd, nem vagyok a legjobb szakács, de reggeliben jó vagyok – vigyorog rám és bár jelenleg hálás vagyok, hogy nem kell müzlin és szendvicsen tengődnöm egész nap, van egy olyan érzésem, nem akarom tudni minek köszönheti a tudását. A gondolat hatására fészkelődni kezdek, mire kicsusszan az ajkaim között egy halk szisszenés. Megdermedve elem a tekintetem Jae-re, de az ajkain elterülő félmosoly miatt hamar meg is bánom, aminek persze semmi köze nincs ahhoz, hogy újra magamra öltöm egy paradicsom színét. Hála az égnek Jaehyun nem tesz semmi féle megjegyzést így viszonylag nyugodt körülmények között sikerül elfogyasztani, az egyébként meglepően finom reggelit. Bár a csendet csak az evőeszközök halk csilingelése töri meg mégsem kínos a hallgatás, már ammenyire el lehet kerülni a kínos csendet egy ilyen helyzetben. Még akkor sem szólalunk meg mikor az étkezés végeztével Jae feláll és el is mosogat maga után, ami ugyancsak meglep. Mindig azt hittem, hogy ő is és a barátai is azok a tipikus gazdagok, akik átnéznek a magam fajtán és ha nagy ritkán hajlandók ránk fecsérelni az idejüket, akkor is csak addig maradnak, amig örömüket lelik benne.
Végül a kíváncsiságom legyőzi a józan eszem és bár nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom a válaszát még is kicsúszik a számon a kérdés.
- Jaehyun, tulajdonképpen mit is szeretnél tőlem? – kérdem tekintetemet az övébe fúrva, mire felsóhajt.
- Őszinte leszek veled – kezdi elém lépve. – Mikor tegnap leszólítottalak még csak az órai jegyzeteidet szerettem volna – mondja közelebb hajolva-, majd mikor beültél a kocsimba azzal a lehetetlenül vékony anyagú ingeddel, ami át is ázott, már sokkal inkább egy jó éjszaka járt a fejemben - simít végig az arcomon -, mikor a zuhany alatt a nevemet nyöszörögted rá kellett jönnöm, hogy egy éjszaka nem elég belőled – suttogja, az államnál fogva fordítva maga felé az arcomat -, de mikor a karjaim közé bújva elaludtál ráébredtem, hogy meg akarlak ismerni – fejezi be, majd egy pillanattal később megérzem ajkait a sajátjaimon. Habár a józan eszem azt mondja, egy szavát se higgyem el, a testem másképp vélekedik, így mikor a fogait finoman az alsó ajkamba mélyeszti halkan nyöszörögve ejtem le az állam, hogy elmélyíthesse a csókot. Ez a csók más, mint a tegnapiak, ugyan nem tudom megmondani miben különbözik azoktól, azt leszámítva, hogy kevésbé heves.
- Mikor jönnek haza a szüleid? – kérdezi mikor hosszú pillanatok után végre elválunk egymástól.
- Csak holnap este, miért?
- Akkor nincs senki, aki vigyázhatna rád a hétvégén?
- Ohm, nagykorú vagyok, szerintem túlélek egyedül is – kuncogom, bár fogalmam sincs róla, hogy ez miért érdekli.
- Nem baj, azért én majd vigyázok rád – mondja kacsintva, majd megragadva a karomat ránt fel a székből és kezd el a szobám felé húzni.